Első maratonom!
2005. május 22, Bécs

Rg 3815
Krg 513
StNr 491
Name Zoltan Fazekas
Jahr 71
Verein / Team Gruppetto.Hu
Nat HUN
K M-30
1.HM 02:07:33
2.HM 02:22:37
Brutto 04:32:12
Netto 04:30:10
0-5k 00:30:31
5-10k 00:30:13
10-15k 00:29:41
15-21k 00:30:21
20-25k 00:31:24
25-30k 00:30:53
30-35k 00:35:14
35-40k 00:37:08
40-42k 00:14:41

Előzetesen 4:30-at terveztem, így az időmmel maximálisan elégedett vagyok. Így utólag meg pláne.
Szombaton az Expoban volt a rajtcsomag átvétel. Akkora buli volt, kiállítás, kostolók, hogy annyit ettünk-ittunk, hogy már ott visszajött a nevezési díj. Az ideiglenes Hervisben jutányosan vettem egy futó trikót és pólót, az nagyon kellett a magammal vitt pamut póló helyett a 30 fokban.
Rajt a Duna híd másik oldalán volt, készülődés után elbúcsúztam Anditól. Ő előrement a rajtvonalhoz fotózni, én pedig elfoglaltam a helyem a leghátsó zónában, mint elsőbálozó.
Rajt előtt hatalmas ováció, aztán elindult a tömeg. Rengeteg induló, még több szurkoló, hozzátartozó. A maraton mellett volt félmaraton, négyes váltó, tízes váltó, fun run időmérés nélkül.
Mivel a túlélés és a célbaérés volt a cél, egy dologra figyeltem, hogy a pulzusom nem mehet 155-160 felé az első 30 km-en. Mivel idáig soha nem futottam 21 100 méternél többet nem tudtam mi vár rám, ezért nem siettem az elején. Az első öt kilométer nem esett jól, fájt a jobb forgóm, de aztán elmúlt. A kezemben vittem egy Powerrade-t, az első két itatónál nem tolakodtam a többiekkel.
15k-ig minden rendben volt, a legjobb 5km-es részidőm is itt született. Viszont 18-nál már marhára örültem volna ha vége lenne.
Féltáv 2:07 lett, tökéletes, mint a mesében.
De aztán itt kezdődött minden. 25-nél azt gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Tévedtem. Nagyon nagyot tévedtem. Ekkor az volt a célom, hogy 30-ig nem állhatok meg, iszonyatosan vártam a 30-as itatót, hogy sétálhassak egy kicsit. Itt az időm 3:03 volt, még mindig tökéletes, csak 3 perc hátrányban voltam a 6 perces kilométerekhez képest és már futottam 30 kilométert!
Itt végigittam az etetőt és kb. 2 percet gyalogoltam. Majd elkezdtem futni. Hát az valami borzasztó volt, de most még sikerült 3km-t egyhuzamban. Ott megint séta, majd 1 km futás. Valahogy eljutottam 35-ig. Onnan a lábaim, testem önálló életet kezdek élni, nem engedelmeskedtek az agyamból érkező parancsoknak. Hiába kezdtem el futni, szugeráltam magam, hogy nem szabad megállni, mert utána sokkal rosszabb elindulni, egyszerűen nem tudtam parancsolni a testemnek és mindig azon vettem észre magam, hogy megint sétálok. És milyen jó sétálni! A jó, vagy a rossz az volt benne, hogy sétálva alig voltam lassabb, mint futva, minek fussak, ha sétálva is majdnem úgy haladok. Itt teljesen lemondtam mindenféle négy harmincas terveimről, egy célom volt, elsétálni a Várig és ott lefeküdni egy kicsit.
A hetedik 5km-em 35 perc lett, öt perccel rosszabb, mint az idáigiek. De a következő rész még nehezebb volt, 300 méter futás, 200 méter séta. Itt újraértékeltem amit idáig a fájdalomról és a szenvedésről gondoltam. Pulzusom teljesen normális, 160 alatt volt, egy izmom se fájt, de amit a térdem és a sípcsontom között éreztem azt nem lehet leírni. Az inaim, vagy nem tudom micsodám (majd az okosok megmondják) nem bírták a terhelést.
A nyolcadik 37 perc lett, a pulzusom itt volt a legalacsonyabb a sok séta miatt.

De aztán következett a vége, az utolsó másfél kilométer nagyon nagyon sok mindenért kárpótolt. Elhagytuk a Prátert és ismét az Operringen haladtunk, közeledtünk a Várhoz. Szinte hihetetlen de ezt sikerült egyhuzamban lefutni, itt már megint nem sétáltam. Csodálatos azért, hogy a psziché mire képes. A 40, 41-es táblának még nem tudtam örülni, de mikor megláttam a 42-t és tudtam, hogy már csak egy kanyar van jobbra, be az udvarra és vége, akkor már boldog voltam. Itt akkora tömeg volt, hogy Andi kint állt a körúton.

Mikor a nyakamba akasztották a finisher érmet, akkor majdnem elsírtam magam a fájdalom és a boldogság fura kettőségétől. Kaptunk egy zsákot, hogy ne fázzunk, amerre néztem mindenki ezen feküdt a földön és meg se mozdult.
Pár perc alatt kibotorkáltam a kordonon belülről a nézőkhöz, Andi már ott volt. Egy órán keresztül mást se csináltunk csak ültünk, ettünk, ittunk, fagyiztunk.
Most azt mondom, hogy nem akarok még egy maratont futni, ebből a szenvedésből egy életre elég volt. Az ironmanra felkészülésnek elegek lesznek a „laza” kis félmaratonok, majd a bádogemberen meghalok megint.

Sérüléslistáim: Sebesre dörzsölődött mind két combom, egyik herém, hónaljam, felső karom. Hólyagos lett a hátam a nadrág gumijától, és mivel a kocsiban felejtettük a naptejet jól leégett a vállam.
Viszont ennyi osztrák csaj még nem kiabálta nekem, hogy ZUPER!

Verseny, szervezés számomra csillagos ötös. Nézők szintén. Voltak aranyos fazonok mind kívül, mind belül.

Azért ezt az érzést egyszer mindenkinek át kell élnie :)

Képek