4. Burgenland Radmarathon-om, Stadtschlaining, Ausztria
2006. augusztus 12
Fotóművész: Gyuri
Most volt rajtam másodszor a maglia rosam. Először a Fertő körön. A mindent vivő következtetés levonását a nyájas olvasóra bízom.
Tavaly a hosszútávon indultam, a pálya borzasztóan tetszett, de nagyon kikészültem a végére, iszonyat nehéz volt megmaradnom a soproni vonatban, fájt a talpam a rossz cipőmben, stb. Idénre vettem egy jó cipőt, az elmúlt két hétben fel is készültem rendesen, izgatottan vártam a rajtot.
Maci, Spori, Jocó, Misi különítményhez csatlakoztunk Gyurival, Kispantanival és Kiskövessel. Az első komoly hegyig többé kevésbbé együtt mentünk, mindenki pár száz méteren belül volt. A hegy ismét ugyanolyan kemény volt, mint tavaly, de majdnem mindenki együtt ért fel a tetejére. Itt értük utol Zsolaaat aki a nem megfelelő áttételválasztás miatt elkészült az erejével.
Írottkőre természetesen a magát leggyengébbnek kikiálltó Maci ért fel elsőként utcahosszal, ahogy mondta előre megy egy kicsit nagytányéron kilazítani. A hosszú emelkedőn Spori beszélgetésbe elegyedett egy zalaegerszegi sráccal, aki letekert hazulról, nyomott egy classicot, és valószínüleg visszatekert. 350 km. Körülbelül innentől gumizott mellettünk egy bajszos sógor bianchizöld biciklivel. Felfele megúszott egy kicsit, majd ha tudott meglépett tőlünk, de soha nem jutott messzire.
Az itatótól Gyurival indultunk el legkorábban és gyök hárommal araszoltunk lefele a kanyarokban. A végére Maci lefele felért és hárman kicsit elszakadva a többiektől haladtunk. Ők vitték a tempót én ittam minden "szavukat". Egy jó félóra múlva megérkeztek a többiek, ismét együtt. Most következett Jocó aranyköpése, hogy ő nem szeret bolyozni, mert úgy könnyebb. Én ekkor már kapuzni is elég nehezen tudtam, jót derültem ezen. Semmi másra nem vágytam, csak, hogy legyen előttem egy kerék.
Itt kezdett el izgatni egy másik probléma. Ugyanis a kocsikulcs nálam volt, Andi a 114km-re ment, elkezdtem matekozni, hogy ha mondjuk ő 23-as és mi 26-os átlagot megyünk akkor hány órát fog a kocsi előtt állni szarrá ázva, meredten bámulva az autóban lévő rengeteg száraz ruháját. Azt a gondolatmenetet már nem is mertem végigvinni, hogy ha ő defektel, vagy bármilyen probléma miatt érte kell menjek mennyit kell rám várnia míg én beérek, és autóval megtalálom. Elég az hozzá, hogy nem voltam nyugodt.
Egyik emelkedőn leelőztünk egy lányt, ő volt az egyetlen akivel találkoztunk egész nap. Nemsokára hátranéztem, hogy hol van, láttam, hogy küzd mögöttünk kicsit lemaradva. Bevártam és Macival felvittük a sorunkra. Jött egy kis pukli amelyiken úgy visszakínált, hogy csak néztünk. Így jár az előzékeny segítő. De elszámolta magát, mert az emelkedő feléig tartott a lendülete, soha többet nem láttuk.
Így értünk a 100-as etetőponthoz ahol mivel majdnem tele voltak a kulacsaim elkaptam egy banánt és mentem tovább. Tavaly ugyanezt csináltam mivel nem bírtam már kapuzni, jól jött pár perc magányos tekerés saját tempóban. Akkor kb. 5 km után utolértek, gondoltam most se fog sokkal tovább tartani. Persze ez nem egy jó taktika mivel a pálya ezen részén mindig erős pofaszél van és sunyin emelkedik, nem az igazi szólózni.
Észre is vettem, hogy 300 méterrel előttem a bianchis is küzd az elemekkel. Nemsokára utolértem és együtt mentünk tovább. Itt kezdődtek a rövid, kegyetlen meredekségű emelkedők és lejtők. Ez nem tett jót az átlagunknak, mert felfele én voltam a gyorsabb, lefele ő, így mindig a lassabb sebességével haladtunk. Közben beszélgettünk. Ilyeneket mondott nekem, hogy eső, sok eső, vihar, schaiße, még 30 kilométer. Én is megfitogtattam 10 szavas német tudásomat, így elég hamar szóismétlésekbe keveredtünk. Az s-el kezdődő szavacska kitűnő partner volt ehhez.
De vége lett a pukliknak és kezdődött a hátszeles rész a főúton majd a pofaszeles utolsó 10 km. Itt jól együtt tudtunk dolgozni, 25-35 között vittük a tempót a külső körülmények függvényében. A magyar különítmény meg csak nem akart kisegíteni minket hátulról.
Aztán odaértünk a faluhatárhoz a mindent eldöntő utolsó emelkedőhöz. Nem siettünk, az eső kimosta belőlünk a legutolsó versenyszellemet is, szép komótosan egymás mellett tekertünk felfele szinte végig kiállva. A cél előtt 200 méterrel jól hátbaveregettük egymást, kézfogás olyan kerékpáros módjára - ő jobbal, én ballal, Köszönöm szépen mondta, mire én Danke schön-el kontráztam.
Már a faluban kaptam az sms-t, de itt már nem kerestem a telefonom. Andi végül félórával ért be előttem, szerencsére nem akart válópert indítani, megoldotta a problémát rá oly jellemző módon. Vásárolt a pultnál két zöld hosszúujjú felsőt, alulra felhúzta a kapott nadrágot, egyedül a zoknija maradt vizes, de úgy tűnik megmarad.
Gyors átöltözés után nekiálltunk kajálni. Tészta már elfogyott - még jó, hogy megettem az Andiét -, de a Toast Langos is jól esett, főleg, hogy zabálás közben hallom a hangosbemondó küzd a nevemmel: Zoltán Fazékász. Gyorsan kirohantam, nehogy más érjen ki előbb és a kezembe nyomtak egy narancssárga, kék, fehér - alla gruppetto - színű Uvex bukót aminek a dobozára diszkréten ráírták, hogy 69,90. Próbáltam rásózni Gyurira de visszautasította, így Andi lenyúlta, mondván, hogy nekem biztos kicsi és úgy is akartunk neki venni egyet. Szomorúan vettem tudomásul, hogy nekem maradt a kóla, de hát ilyen a férjek sorsa.
5:47-et mentem, kb. 15 perccel rosszabbat, mint tavaly, pedig most sokkal jobban bírtam, nem éreztem lassabnak a tempót. Kivéve persze a lefeléket, ott biztos rengeteget kaptam tavalyi önmagamtól. Egyik izmom se görcsölt, az átlagpulzusom is viszonylag alacsony. Egyedül a térdfeszítő izmom fáj nagyon. Ez állandó jelenség nálam, jó lenne kezdeni vele valamit. Persze így is nagyon elfáradtam, ha az elején gyorsabban megyek és nem leghátulról indulunk sem hiszem, hogy 10-20 percnél tudtam volna jobbat menni.
Mi lesz jövőre? Jelen állás szerint ismét a rövidtávon fogok indulni, viszont az első sorból, nyélen végig. Kíváncsi vagyok úgy mennyivel nehezebb és gyorsabb.
Köszönöm mindenkinek a jó társaságot, a kereket előttem, én jól éreztem magam, bár egy kicsivel kevesebb esővel beértem volna.
