Amstel Gold Race - Valkenburg, 150 km / 250 km
2007. április 21-22

A tavalyi olaszországi versenyek megtekintése és kerékpározások után idéntől pár évig az északi klasszikusokat vettük célba. Terveink szerint minden évben részt veszünk egy belga, holland, francia rendezvényen. Idén az Amstel Gold Race amatőr változatával kezdtük a sort amit a ProTour verseny hétvégéjén rendeztek Valkenburg környékén. Jövőre Roubaix-ba megyünk, majd Liege - Bastogne - Liege, illetve a Flandriai Kör a kiválasztott versenyek.

Az Amstel Gold Race Hollandia legrangosabb kerékpárversenye, az amatőr változata pedig Hollandia legnagyobb sporteseménye. Idén Karácsony környékén három hét alatt betelt a tizennyolcezres (!) létszámlimit. 60, 100, 125, 150, 200 és a teljes 250 km-es távok közül lehetett választani. Andi a 150-et választotta én a 250-et. A jelentkezők fele szintén a 150-et teljesítette, mondhatni szinte mindenki. A hosszútávot csak kétezren merték bevállalni. Érdekesség, hogy a 200-ra pár százan jelentkeztek csak. Ez tulajdonképpen egy teljesítménytúra volt. Igaz, hogy volt chip-es időmérés de annak sok jelentősége nem volt, itt nem versenyzett senki senkivel, csak a táv teljesítése volt a cél és a kellemes időtöltés. Reggel fél héttől 11 óráig lehetett indulni, így nem volt akkora tumultus a rajtnál, eloszlott a tömeg. A 150 és 250-es távnak az utolsó 150 km-e megegyezett, a hosszútávnak előtte azonban kellett tenni egy 100 km-es kört ami visszatért Valkenburgba, hogy indulhassunk a többiek után.

A verseny Hollandia nyugati részén zajlott nagyon közel a belga és német határhoz igen erősen dombos vidéken. A 250 km-en talán nem volt olyan egykilométeres szakasz ahol ne lejtett vagy emelkedett volna az út. Ennyit átdobót még nem használtam és ennyi szintet se mentem egy nap (~3000m) Állítólag Hollandia sík ország és nincsenek hegyei...

Csütörtök délután érkeztünk 1200 km-es autóút után a rajttól 5 km-re lévő faluba a szállásunkhoz. Még bementünk Valkenburgba nézelődni, ajándékokat vásárolni. Teljesen kihalt volt a városka, semmi nem mutatta, hogy másnap fél Hollandia itt lesz. Hazafele autóval bejártunk 60 km-t az útvonalból. Ezalatt 3 jelzett emelkedő volt csak a kiírásban, de grátiszként kaptunk még vagy tizet amit nagyvonalúan nem jelöltek. És ez még a kezdeti sík rész volt, az utolsó 50 km-en nagyon besűrűsödtek a dolgok. Péntek délelőtt a Mondo Verde Parkot néztük meg ahol különböző nemzetiségű és jellegű tájegységek, épületek, parkok, szobrokat lehetett megtekinteni. Fantasztikus hely, mindenkinek ajánlom egy pár órás sétára ha arra jár. Volt olasz rész, japán kert, angol kert, kínai, orosz, afrikai, ausztrál, portugál rész.

Délután kerékpárral begurultunk a rajtcsomagért. Ekkor már teljesen más arcát mutatta Valkenburg, mozdulni se lehetett az emberektől, kerékpárosoktól. Felvettük a csomagot, vettünk pár dolgot, ittunk sört aztán elindultunk végre kerékpárral is bejárni a táv utolsó 15 km-ét, a két legendás emelkedőt. A cél előtt 11 km-el található a Keutenberg, gyenge 22%-os, pár száz méter hosszan, majd Valkenburgban a Cauberg, ami csak 12%. Frissen még sikerült tekerve feljutni a Keutenberg tetejére de már akkor éreztem, hogy másnap 240 km-után ez nem fog összejönni.

Szombat reggel hét óra előtt indultunk a rajthoz. Rövid mezben voltunk kéz- és lábmelegítővel. Még deres volt a legelő ahol a tehenek feküdtek és várták a napot. 7:08-kor indultunk, az első hegy közös volt Andival, együtt tettük meg. Aztán ő a tetőn jobbra fordult, én pedig balra. Hirtelen egyedül maradtam se előttem se utánam nem láttam senkit. Majd egy lejtmenet után összeverődtünk páran, aztán hamarosan már vagy harmincan mentünk kettesével egymás mellett.

Hollandiában minden faluban az út mindkét oldalán kerékpársáv van, faluk között pedig mindkét oldalon kerékpár út. Ezeket használtuk mi is. A táv nagy része egysávos mezőgazdasági úton is haladt, itt két autó nem fért el egymás mellett, csak végtelen számú kerékpáros. Így szinte hihetetlen de tizennyolcezer ember úgy tudott kerékpározni, hogy nem zavartuk az autókat, az autók nem zavartak minket. Senki nem lökdösődött, senki nem akadályozta a másikat, egész nap egy bukást, vészhelyzetet nem láttam.

Ekkor harmincas utazóval mentünk, a pulzusom pedig csak 110 volt. Kicsit untam, mentem volna gyorsabban de kiélveztem azt az érzést, hogy végre alappulzuson el tudok vitorlázni a mezőnyben, nem az van, mint az amatőr versenyeken, hogy végig max pulzussal kiköpöm a tüdőm és mire célba érek már mindenki más elfelejtette, hogy ott aznap kerékpárversenyt rendeztek. A második emelkedő macskaköves volt egy falu belvárosában. Kicsit meglepett a macskakő de jó érzés volt felküzdeni magamat rajta. Itt viszont szétszakadt a sor, páran maradtunk elől, így innentől már nem mindig voltak nagy csoportok. A kerékpársávon kettesével mentünk egymás mellett. Jellemző ezek minőségére és használhatóságára, hogy maximális sebességemet is kerékpárúton értem el, bolyban.

Az első kör hamar eltelt, tíz óra után ismét Valkenburgban voltam. Rövid pihi a frissítőállomáson és mentem is tovább. Ekkor már jó idő volt és a piros rajtszámos tömeg (150 km-esek) ezerszámra indultak útra, frissen, alul, felül rövidben. Az első emelkedőt ismét megmásztam, a pirosak csak úgy húztak el mellettem. Ekkor kicsit utáltam őket, míg én a hidegben megtettem majd 100 km-t, ők még aludtak és van arcuk így beállni a mezőnybe. Nagyon ügyeltem a pulzusomra, soha nem lihegtem, viszont a combjaim egyre nehezebben bírták a megpróbáltatásokat, egyre gyakrabban kopogtatott a görcs valamelyik lábamban. 150 km-nél volt a következő frissítő egy hatalmas réten. Itt mondhatni népünnepély volt. Ennyi embert, kerékpárt még nem láttam egy helyen. Mindenki sorba állt valamit enni, inni, majd lefeküdtek a fűbe pihenni, beszélgetni, élvezni a napsütést. Itt értettem meg, hogy miről is szól ez az egész nekik. Nincs semmilyen teljesítménykényszer, egy a fontos, hogy a haverokkal együtttekerve jól érezzék magukat. El is határoztam, hogy legközelebb én se fogok a hosszútávra nevezni, hajnalban megfagyni és sietni egész nap, hogy beérjek kapuzárásra. Öreg vagyok én már ehhez és főleg edzetlen. Egyre fáradtabb voltam és egyre gyakrabban görcsöltek a lábaim. Andi is szépen haladt, sokat SMS-eztünk egymással, folyamatosan jóval előttem volt. Ő félt, hogy utolérem és ez "motiválta", de én tudtam, hogy ez soha nem fog bekövetkezni.

A táv utolsó 50 km-e volt a legszebb és a legkeményebb. Egy ideig átmentünk Belgiumba is, megható volt Eddy Merckx szülőföldjén kerékpározni. A belga rész csodálatos, egy Pilishez hasonló erdőben mentünk végig, csak az utak picit jobb állapotban voltak, de a hangulat nagyon hasonló volt le- fel haladni a szerpentineken. Az Ardenek gyönyörű, nem véletlenül tartják a Liege - Bastogne - Liege-t a világ legszebb kerékpárversenyének. Itt egymást érték a jelzett emelkedők is, a nem jelzettekről nem is beszélve. Az egyik kedvencem az volt amikor az emelkedő alján ez állt az információs táblán: 4300m, átlag 3.8%. Semmiség gondoltam. Az csak menetközben derült ki, hogy négy(!) nyereg van benne, így 8 - 10% alatt nem emelkedett sehol az út, csak mindig visszagurultunk egy kicsit, hogy ismét nekivágjuk a meredeknek és kijöhessen ez a semmitmondó átlagmeredekség. Az utolsó frissítőállomás 40 km-re volt a céltól, ekkor már 200 km felett jártam. Ahogy Sipiék szokták mondani itt már minden kilométer duplán számít. Nekem szerintem triplán. Itt néztem meg Andi MMS-ét a Keutenbergről. Tolta mindenki. Azt is írta, hogy ő is, de előtte még két helyen. Tovább indultam, rögtön kezdődött egy emelkedő, biztos voltam benne, hogy ez volt az egyik tolós szakasz. Ez is volt 20%, itt még feljutottam, de pár km után következett a második húszas, itt már én is megadtam magam, feltipegtem a tetőre. Combjaim felmondták a szolgálatot, 39X27 ide nem elég, de lehet, hogy a tripla is kevés 200 km felett. Aztán pár átlagos emelkedő, hogy 230 km után jöjjön aminek jönni kell. Bal oldalon kezdtem a Keutenberget, gondoltam akik tolják azok jobb oldalon vannak, megyek ameddig tudok. De előttem nem így gondolkodtak, ketten is leálltak én meg nekimentem az egyik hátsókerekének. Nem estem el, de meg kellett álljak és ha ott egyszer az ember leteszi a lábát akkor már többet nem indul el. Pusziltattam aki kitalálta, hogy az utolsó emelkedő legyen a Keutenberg. Itt fényképeztem párat, majd elolvastam Andi SMS-t. Ő már beért de a Cauberg tetején tolnia kellett mert annyian voltak a célban, hogy nem tudtak áthaladni a célvonalon. Az utolsó tíz kilométeremen már nem történt semmi, majd megérkeztem Valkenburgba, már csak a Cauberg várt rám. Szerencsém volt, én végig tudtam menni, nem kellett leszállni. 10 óra 37 perc bruttó idővel értem be (240 km, 3000 méter szint), nagyon elégedett voltam Andival is és magammal is. Leadtuk a chipet, kaptunk egy pólót majd hazagurultunk. Nem esett jól hozzáérni a nyereghez, de boldogan vártuk a holnapot, jó érzés volt, hogy mi már teljesítettük a távot, nyugodtan nézhettük a profikat.

Olyan szerencsénk volt, hogy a falunkat háromszor is érintette a mezőny, így nem kellett sokat utazni. Az első két áthaladáskor kiálltunk az útszélére, majd harmadikra a Keutenberget terveztük. Gondoltam ott a tv-ből ismert tömeg és hangulat fog fogadni minket. Nagyon meglepődtünk mikor nem engedtek fel senkit, nagyon keskeny az út és veszélyesnek tartották. Csalódottak lettünk, de gondoltuk majd a tv-ben megnézzük őket és örültünk, hogy így legalább a befutót láthatjuk a Caubergen. Begyalogoltunk Valkenburgba a két falut összekötő erdei turistaúton. Ott már hatalmas tömeg várt minket és a fiúkat, a 400 méteres tábláig sikerült eljutni, hogy még helyet is kapjunk. Nemsokára jött is a reklámautó karaván, illetve páran a mezőny előtt érkeztek. Valószínűleg ők nem fordultak fel a Keutenbergre hanem a főúton begurultak versenyen kívül Valkenburgba. Aztán jött a mezőny is, Schumacher, Bettini és a többiek. Szinte hihetetlen de a 12%-os emelkedőn volt aki nagytányéron ment 250 km-el a lábában. Jó pár percig jöttek a fiúk kisebb nagyobb csoportban, azért a többség arcán látszódott a fájdalom. Michael Boogardnak, a nemzeti hősnek szurkolt mindenki, ez volt élete utolsó Amstelja. Sajnos nem tudott a pódiumra kerülni, de majd minden évben ott volt a legjobbak között. Majd a seprűs autó után hazaindultunk mi is.

Talán életünk legjobban szervezett, legjobb hangulatú kerékpáros eseményén voltunk, ezt egyszer mindenkinek át kell élni. Másnap már megszépültek az események és megfogadtam, hogy ezentúl is mindig a leghosszabb távra megyek. Nagyon jó érzés volt végigmenni a teljes távon, jövőre Roubaix-ban találkozunk!

Fényképek