Az örök vágyakozás aranyalmája
nem tudják, hogy csak a vadászatot
keresik, nem a zsákmányt.
Blaise Pascal
Martin meg tudja tenni, amit én nem tudok. Leszólít bármelyik nőt bármelyik utcában. Meg kell mondanom, hogy amióta Martint ismerem, azaz immár hosszú ideje, jelentős hasznot húzok eme képességéből, mert semmivel sem szeretem kevésbé a nőket, mint ő, de hiányzik belőlem az ő vakmerő szemtelensége. Ezzel szemben Martinnak az a hibája, hogy maga a nő úgynevezett lekapcsolása néha öncélú virtuozitássá vált nála, s ezen a ponton rendszerint meg is állt. Ezért nem minden keserűség nélkül azt szokta mondani, hogy olyan centerhalfhoz hasonlít, aki önzetlenül átpasszolja a labdát a partnerének, az meg olcsó gólokat lő és olcsó dicsőséget arat vele. E héten hétfő délután egy Vencel téri kávéházban vártam rá, s közben egy vaskos német könyvet nézegettem. Eltartott néhány hónapig, amíg az egyetemi könyvtár közvetítésével kölcsönkaptam ezt az etruszk kultúráról szóló művet, és amikor aznap végre átvehettem, úgy éreztem, hogy ereklyét tartok a kezemben, s őszintén szólva örültem, hogy Martin várat magára, és hogy a kávéházi asztalkán belelapozhatok az annyira áhított könyvbe. Ha az antik kultúrákra gondolok, mindig valami fájó irigységgel vegyes szomorúság fog el a régi népek történetének bágyadtan édes lassúsága miatt: a régi egyiptomi kultúra néhány ezer évig virágzott; az antik görög kultúra csaknem egy évezredig. E tekintetben az egyéni emberélet az emberi történelmet utánozza; eleinte mozdulatlan lassúságba merül, s csak azután kezd fokozatosan gyorsulni. Én meg Martin már sajnos eljutottunk abba a fejlődési szakaszba, amikor a napok, hónapok és évek őrült iramban száguldanak tova. Martin pontosan két hónapja múlt negyvenéves. De: - Minden azon múlik - szokta Martin mondani -, hogy az ember ellenszegül-e a törvényeknek. - Ezzel nem is annyira hazánk törvényeire gondol, mint inkább bizonyos általánosabb jellegű törvényszerűségekre, mondjuk a biológia vagy az idő törvényeire. Martin hősiesen szembeszáll az életkorával; lendülete, elevensége és töretlen gyermetegsége kiadósan támogatja ebben.
Ő volt az, aki kizökkentett szemlélődésemből. Hirtelen megjelent a kávéház üvegajtajában, és felém tartott, miközben sokatmondó gesztusokkal és grimaszokkal figyelmeztetett az egyik asztal mellett feketekávéját kavargató nőre. Egyre rajta legeltetve szemét leült mellém, és azt mondta:
- Mit szólsz hozzá?
Megszégyenülten hallgattam; valóban úgy belemerültem a vaskos fóliánsba, hogy a lányt csak most vettem észre, de el kellett ismernem, hogy valóban nagyon csinos. Abban a pillanatban kifeszítette a mellét, és odaszólt a fekete csokornyakkendős úrnak, hogy fizetni óhajt.
- Fizess te is! - parancsolta Martin.
Már azt hittük, hogy szaladnunk kell majd a lány után, de szerencsére a ruhatárnál megállt, mert eltartott egy ideig, amíg a ruhatárs nő valahonnan kihalászta a bevásárlótáskáját. A lány mielőtt átvette volna a táskát, néhány tízfillérest számolt le a pultra, s ebben a pillanatban Martin kitépte kezemből a német könyvet.
- Legjobb lesz ha ide tesszük - mondta bravúros természetességgel, és gondosan becsúsztatta a könyvet a pulton álló táskába. A kisasszony szemlátomást meglepődött, de nem tudta, mit mondjon.
- Kézben nem jó vinni - mondta Martin, és amikor a lány fölemelte a táskát, a leleményes barátom szidni kezdett, hogy udvariatlan vagyok.
A kisasszony ápolónő volt egy vidéki kórházban. Csak fél napra ugrott fel Prágába, és most a Florenc autóbuszállomásra sietett. Az a pár lépés a villamosmegállóig elég volt ahhoz, hogy mindent, ami lényeges, elmondjunk egymásnak, és megbeszéljük, hogy szombaton leutazunk B.-be meglátogatni újdonsült bájos ismerősünket, akinek mint Martin minden kétséget kizáróan megjegyezte, bizonyára van egy csinos kolléganője is.
Mikor megjött a villamos, átadtam a kisasszonynak a táskát, s ő ki akarta venni belőle a könyvemet, de Martin egy nagyvonalú gesztussal leintette, mondván, hogy szombaton úgyis találkozunk, addig csak nézegesse a kisasszony... A kisasszony zavartan nevetett, a villamos elindult vele, és mi integettünk neki.
Hiába, a könyv, amelyre olyan sokáig s oly áhítozva vártam, most hirtelen bizonytalan távolságba került tőlem, ami, ha úgy vesszük, eléggé bosszantó dolog volt; de valami hóbortos hangulat sebtében összeeszkábált szárnyakon szerencsésen átlendített rajta. Martin nyomban azon kezdte törni a fejét, hogyan mentse ki magát szombat délutánra és éjszakára fiatal feleségénél (mert mi tagadás, Martinnak fiatal felesége van, akit ráadásul szeret is, sőt mi több: féltékeny rá).
Kirándulásunkra csekély ellenszolgáltatás fejében kölcsönvettem egy szép Moszkvicsot, és szombaton két órakor megálltam vele Martinék lakása előtt. Martin kint várt rám, s nyomban nekivágtunk az útnak. Július volt, tikkasztó hőség. A lehető leggyorsabban B.-be akartunk érni, de amikor az egyik útba eső faluban két úszónadrágos, csábítóan nedves hajú ifjút láttunk, megállítottam a kocsit. A tó valóban nem volt messze, alig pár lépésnyire az országúttól, a kertek alatt. Már nem vagyok olyan jó alvó, mint hajdanában, az elmúlt éjszaka, isten tudja miféle gondok miatt, három óráig hánykolódtam az ágyban, fel kellett tehát üdülnöm egy kicsit, hogy ne aludjak el a volánnál. Martinnak is tetszett az ötlet.
Felvettük az úszónadrágunkat, és beugrottunk a vízbe. Alámerültem, aztán gyors tempókkal a túlsó part felé úsztam. Martin viszont épp hogy csak megmártotta magát, s már mászott is kifelé. Amikor jó tíz perc múlva kimentem a partra, Martin arcán a megfeszített figyelem csalhatatlan jeleit vettem észre. A parton gyerekcsapat sikítozott, nem messze a helybeli fiatalság labdázott, de Martin tekintete egy kemény hasú lány alakján függött, aki mintegy tizenöt méternyire tőlünk mozdulatlanul figyelte a vizet. De csak a hátát láttuk.
- Oda nézz - mondta Martin.
- Nézek.
- És mit szólsz hozzá?
- Mit szóljak?
- Te nem tudod, hogy ehhez mit szólj?
- Várnunk kell, amíg megfordul - véltem.
- Egyáltalán nem kell várnunk, amíg megfordul. Amit így nekem hátulról mutat, az nekem tökéletesen elég.
- Jól van - ismertem el -, de most sajnos nincs időnk vállalkozásba kezdeni.
- Legalább regisztráljunk, regisztráljunk! - mondta Martin, és odafordult egy fiúcskához, aki pár lépéssel arrább éppen a fürdőnadrágját húzta magára. - Kisfiú, nem tudod, hogy hívják azt a lányt? - és kiszemelt médiumára mutatott, aki valami furcsa apátiában egyre csak a vizet bámulta.
- Az ott?
- Igen, az ott.
- Az nem idevalósi - mondta a fiúcska.
Martin egy tizenkét év körüli lánykához fordult, aki a közelben napozott:
- Kislány, nem tudod, ki az a lány ott a parton?
A kislány engedelmesen felegyenesedett:
- Az ott?
- Igen, az.
- Az Manka...
- Manka? Miféle Manka?
- Manka Pánková...Traplicéből...
A lány még mindig ott állt a víznél, háttal nekünk. Most lehajolt a fürdősapkájáért, és amikor újra felegyenesedve a fejére húzta, Martin már megint ott volt mellettem. - Valami Manka Pánkov Traplicéből. Mehetünk. Szemlátomást megnyugodott, elégedett volt, és nyilván nem is gondolt már egyébre, mint utunk folytatására.
Ezt nevezi Martin regisztrálásnak. Gazdag tapasztalatai azt a nézetet érlelték meg benne, hogy elcsábítani nem is olyan nehéz a nőket; jóval nehezebb - feltéve, hogy e téren nagy kvantitatív igényeink vannak - sok olyan nőt ismerni, akit eddig még nem csábítottunk el. Ezért azt állítja, hogy folyton, mindenütt és minden alkalommal széles körű regisztrálást kell végezni, azaz feljegyezni a noteszünkbe vagy az emlékezetünkbe (Martin elvből jobban bízik az emlékezetben) azoknak a nőknek a nevét, akik felkeltették érdeklődésünket, és akiket a jövőben esetleg kontaktálhatunk.
A kontaktálás már magasabb fokú tevékenység, és azt jelenti, hogy az illető nővel kapcsolatba lépünk, megismerkedünk vele, utat nyitunk hozzá. Aki a múltjával akar dicsekedni, az a birtokba vett nők nevére helyezi a fő súlyt, de aki előrenéz, annak elsősorban arról kell gondoskodnia, hogy elegendő regisztrált és kontaktált nője legyen tartalékban.
A kontaktálás ugyanis az utolsó előtti lépcsőfoka a nőszerzési tevékenységnek, és hogy hálásan Martin kedvében járjak, hangsúlyozni szeretném, hogy azok, akik csupán az utolsó lépcsőfokot tartják szem előtt, silány, primitív dilettánsok, olyanok, mint a falusi futballisták, akik hanyatt-homlok rohamozzák az ellenfél kapuját, és megfeledkeznek arról, hogy a gólhoz (és a rákövetkező gólokhoz) nemcsak bolond lövéskedv kell, hanem, sőt mindenekelőtt, alapos és becsületes mezőnyjáték.
- Gondolod, hogy valaha az életben elkerülsz Traplicébe? - kérdeztem Martintól, amikor ismét kocsiba ültünk.
- Sose lehet tudni...- mondta Martin.
- A napunk mindenesetre szerencsésen kezdődik - mondtam én.
Ragyogó hangulatban érkeztünk a B.-i kórház elé. Fél négyre járt az idő. Bementünk a portára, és telefonon felhívtuk a bájos ápolónőt. Pár perc múlva lejött, fehér köpenyben, bóbitával a fején; láttam rajta, hogy elpirult, s ezt jó jelnek tartottam. Martin rutinosan rátért a programra, és a lány közölte velünk, hogy hétig van szolgálatban, tehát pár perccel hét után várjuk meg a kórház előtt.
- Beszélt már a kolléganőjével? - kérdezte Martin. A lány bólintott:
- Ketten jövünk.
- Helyes - mondta Martin -, de a barátom nem szeretne zsákbamacskát venni.
- Jól van - mondta a lány -, Bozena a belgyógyászaton dolgozik, benézhetünk hozzá. Átsétáltunk a kórházudvaron, és én bátortalanul megkérdeztem:
- Megvan még az a vastag könyv?
A nővérke bólintott, hogy megvan, sőt itt van a kórházban. Nagy kő esett le a szívemről, és mindjárt kikötöttem, hogy előbb felmegyünk érte, és csak azután nézzük meg Bozenát. Martin persze neveletlenségnek tartotta, hogy leplezetlenül előnyben részesítem a könyvet az elővezetendő nővel szemben, de én nem tudtam ellenállni a könyv utáni vágyakozásomnak.
Bevallom ugyanis, hogy az alatt a pár nap alatt, amíg az etruszk kultúra eme bibliája kívül esett látóteremen, valóságos kínokat szenvedtem, s mérhetetlen önfegyelemmel kényszerítettem magam, hogy szemrebbenés nélkül tűrjek, mert semmi szín alatt sem akartam elrontani a Játékot, amely gyermekkorom óta becses előttem, és minden személyes érdekemet és vágyamat alárendeltem neki.
Miközben én meghatottan ízlelgettem a könyv viszontlátásának örömét, Martin tovább cseveget az ápolónővérrel, s rövid néhány perc alatt már azt az ígéretet is sikerült kicsalnia belőle, hogy a lány estére kölcsönkéri egy orvos ismerőse víkendházát, amely a várostól nem messze, a hoteri tó partján áll. Mindannyian fölöttébb elégedett hangulatban indultunk el újra, s a kórházudvaron keresztül egy kis zöld épület felé tartottunk, ahol a belgyógyászat volt elhelyezve. Az udvaron egy ápolónő meg egy orvos jött velünk szembe. Az orvos mulatságos langaléta ember volt, elálló fülekkel, s mi nővérkénk jelentőségteljesen oldalba bökött. Elnevettem magam. Amikor az orvos meg az ápolónő már mögöttünk volt, Martin felém fordult:
- Ezt a mázlit öregem! Meg se érdemled ezt az isteni nőt.
Szégyelltem bevallani, hogy az ápolónő elkerülte a figyelmemet, mert csak a langaléta orvost néztem, s ezért én is dicsérni kezdtem a hölgy szépségét. Ebben egyébként nem volt semmi képmutatás; jobban bízom ugyanis Martin ízlésében, mint a magaméban, mert tudom, hogy az övé lényegesen nagyobb érdeklődéssel van alátámasztva. Mindenben szeretem a tárgyilagosságot és a rendet, még a szerelem dolgaiban is, amelyeket csak tévedésből utalnak a szeszély kizárólagos birodalmába, s ezért jobban hiszek egy szakértőnek, mint egy dilettánsnak.
Lehet, hogy valaki képmutatónak tart majd, amiért én, az elvált ember, dilettánsnak nevezem magam egy csöppet sem rendkívüli kalandról szóló beszámolómban. És mégis: dilettáns vagyok. Azt lehetne mondani, hogy én csak játszom azt, amit Martin él. Néha úgy érzem, azért élek poligám életet, mert más férfiakat akarok utánozni; bevallom, hogy ebben az utánzásban nem sok örömöm telik; de nem tudok megszabadulni attól az érzéstől sem, hogy az effajta kedvtelésben valami tökéletes szabadság, játékosság és visszavonhatóság van, ugyanúgy, mint például a képtárak vagy idegen országok látogatásában. Az én effajta megnyilvánulásaim nincsenek alávetve annak a kategorikus imperatívusznak, amit Martin erotikus élete mögött sejtettem, s amelynek a jelenléte annyira növelte szememben Martin tekintélyét. úgy éreztem, hogy Martin nézeteit a nőkről az ő közvetítésével maga a Természet, maga a Szükségszerűség mondja ki.
Amikor elhagytuk a kórházat, Martin kijelentette, hogy minden a lehető legjobb úton van, aztán hozzátette: - Persze sietnünk kell. Kilenckor otthon akarok lenni.
Elképedtem: - Kilenckor? Ez azt jelenti, hogy nyolckor el kell indulnunk! De hisz akkor teljesen fölöslegesen jöttünk ide! Azt hittem, az egész éjszakád szabad!
- Miért akarsz elpazarolni ennyi időt? - kérdezte Martin.
- De mi értelme volt lejönni ide egyetlen óra miatt? Mit akarsz elvégezni héttől nyolcig?
- Mindent. Amint hallottad, szereztem egy víkendházat, tehát úgy mehet minden, mint a karikacsapás. Persze attól függ, hogy te milyen határozottan lépsz majd fel.
- Megmondanád legalább, miért kell kilenckor otthon lenned?
- Mert megígértem Jirinkának. Megszokta, hogy szombaton lefekvés előtt mindig römizünk egy kicsit. Te úristen...- sóhajtottam.
- Jirinkának az irodában tegnap megint kellemetlenségei voltak. Most elvegyem tőle ezt a kis szombat esti örömöt is? Hiába: a legrendesebb nő, akivel valaha dolgom volt. Különben - tette hozzá -, neked is jól jön majd, hogy Prágában még előtted az éjszaka.
Tudtam, hogy minden ellenvetés fölösleges. Martin aggodalmait felesége nyugalmáért soha semmivel nem lehetett eloszlatni, mint ahogy semmivel se lehetett megingatni azt a hitét, hogy minden óra vagy perc korlátlan erotikus lehetőséget rejt magában.
- Gyere - mondta Martin -, hétig még három óránk van. Ilyen sok időt nem lehet semmittevéssel tölteni!
Nekivágtunk a városi parkon átvezető széles útnak. A park szemmel láthatólag a korzó szerepét töltötte be. Megnézegettük a párosával sétáló vagy padon ülő lányokat, de nem voltunk megelégedve a minőségükkel.
Martin ugyan kettőt megszólított közülük, beszédbe elegyedett, öt randevúban is megállapodott velük, de tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Ez csak úgynevezett kontaktálási tréning volt, amit Martin időnként azért folytatott, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból.
Elégedetlenül búcsúztunk el a parktól, és végigmentünk néhány utcán; lerítt róluk a kisvárosi sivárság és unalom.
- Gyere igyunk valamit, szomjas vagyok - mondtam.
Megálltunk egy ház előtt, amelyen ez a felirat díszelgett: KÁVÉHÁZ. De a csempézett helyiség, amelyből hideg és idegenség áradt, csak önkiszolgáló étterem volt; odaálltunk a pult elé, két pohár színes vizet vásároltunk egy barátságtalan nőtől, és odavittük egy asztalhoz, amelynek mártással leöntött lapja gyors távozásra ösztökélt bennünket.
- Ne törődj vele - mondta Martin -, a mi világunkban a rútságnak megvan a maga pozitív funkciója. Senki sehol nem időzik sokáig, az emberek mindenünnen sietve távoznak, és így önkéntelenül kialakítják a megkívánt gyors élettempót. De mi nem hagyjuk magunkat kiprovokálni. Ennek a csúf helyiségnek biztonságot nyújtó falai között nyugodtan elbeszélgethetünk egyről-másról. - Ivott a limonádéjából, aztán megkérdezte:
- Kontaktáltad már azt a medikát?
- Természetesen - mondtam.
- Na és milyen? Írd le pontosan!
Leírtam a medikát. Nem került nagy fáradságomba, bár semmiféle medika nem létezett. Így van. Lehet, hogy rossz fényt vet rám, amit mondok, de ez az igazság: a medikát csak kigondoltam.
Szavamat adom rá, hogy nem vezetett rossz szándék, nem akartam felvágni Martinnak, nem akartam az orránál fogva vezetni. A medikát egyszerűen azért gondoltam ki, mert már nem tudtam ellenállni Martin unszolásának.
Martin ugyanis mérhetetlen követelményeket támaszt cselekvőképességemmel szemben. Szentül hiszi, hogy mindennap újabb és újabb nőkkel kerülök kapcsolatba. Másnak lát, mint amilyen vagyok, és ha az igazságnak megfelelően elmondanám neki, hogy egész héten nemcsak hogy egyetlen nőt se vettem birtokba, hanem még csak bele sem botlottam egybe se, képmutatónak tartana.
Ezért körülbelül egy héttel ezelőtt kénytelen voltam egy medika regisztrálását kieszelni. Martin meg volt elégedve, és kontaktálásra buzdított. Most pedig meg akarta állapítani, előbbre jutottam-e már.
- És úgy egészben véve...? Minőségileg...? - behunyta a szemét, és valami mérték után kutatott emlékezetében. Aztán eszébe jutott egy közös ismerősünk: -...Van olyan, mint Markéta?
- Sokkal jobb - mondtam.
- Tényleg?... - csodálkozott Martin.
- Olyan, mint a te Jirinád.
Martin szemében a felesége a legmagasabb mérce. Közlésem boldoggá tette. Láttam rajta, hogy ábrándokba merül.
A helyiségbe egy lány lépett be rövid kabátban és kordbársony nadrágban. Odament a pulthoz, megkapta a színes vizet, aztán helyet keresett, ahol megihatná. Megállt a mellettünk levő asztalnál, szájához emelte a poharat és ivott. Nem is ült le.
Martin odafordult hozzá.: - Kisasszony - mondta -, idegenek vagyunk itt, kérdezni szeretnék valamit...
A lány elmosolyodott. Egész csinos volt.
- Borzasztó meleg van, nem tudjuk, hogy mit csináljunk.
- Fürödjenek meg.
- Épp ez az. De hol lehet itt fürdeni?
- Sehol.
- Hogyhogy?
- Van itt egy strand, de a vize már egy hónapja le van engedve.
- És a folyó?
- Azt kotorják.
- Akkor hova járnak fürdeni?
- A hoteri tóra, már akinek kedve van, mert az legalább hét kilóméter.
- Nem számít, kocsival vagyunk, elég, ha elkalauzol bennünket és őrködik fölöttünk.
- Nagyon helyes, legyen az úttörőnk - csatlakoztam Martinhoz.
- Inkább az autóőrünk - helyesbített Martin.
- Vagy a likőrünk - mondtam én.
- Esetleg a konyakunk - mondta Martin.
- Nagyszerű lesz - helyeseltem -, mert ez a konyak legalább ötcsillagos.
- Szóval maga a mi ötcsillagos szerencsecsillagunk, tehát velünk kell jönnie - mondta Martin.
A lányt zavarba hozta ez a halandzsa, de végül kijelentette, hogy velünk jön, csak még el kell intéznie valamit és haza kell mennie a fürdőruhájáért; tehát pontosan egy óra múlva találkozunk ezen a helyen.
Meg voltunk elégedve. A lány elindult, és mi gyönyörködve néztük gusztusosan ringó fenekét és ziláltan lebegő fekete hajfürtjeit.
- Látod - mondta Martin -, az élet rövid. Minden percet ki kell használni.
Visszamentünk a parkba. Ismét szemügyre vettük a padokon ülő lánypárokat; egyik-másik kisasszony egészen szemrevaló volt, de a barátnője még csak véletlenül sem volt az.
- Van ebben valami különös törvényszerűség - mondtam Martinnak -, a csúnya nő azt reméli, hogy szép barátnőjének fénye öt is beragyogja egy kicsit, a szép barátnő viszont meg van győződve róla, hogy a csúnya háttér még jobban kiemeli szépségét; a mi szempontunkból ebből az következik, hogy barátságunk folytonos próbának van kitéve. És én éppen azt becsülöm sokra, hogy a választást nálunk sohasem az események alakulása, s még kevésbé valamiféle versengés dönti el, hanem az udvariasság; mi mindig egymásnak kínáljuk a szebbik lányt, akárcsak a régimódi úriemberek, akik sohasem léphetnek be ugyanazon az ajtón, mert egyikük sem hajlandó előremenni.
- Igen - mondta Martin elérzékenyülve. - Te nagyszerű barát vagy. Gyere, leülünk egy kicsit, fáj a lábam.
Kényelmesen hátradőlve üldögéltünk a napsugarak tüzében, és egy darabig ügyet se vetettünk a körülöttünk zajló életre.
Aztán Martin hirtelen felegyenesedett (nyilván valami titokzatos idegdúc ösztönzésére), és szemét a velünk szemben enyhén emelkedő elhagyott utacskára meresztette. Az utacska homokján egy fehér ruhás lány közeledett felénk. Elég messze volt még, úgyhogy sem a körvonalai, sem az arcvonásai nem rajzolódtak ki pontosan, mégis valami különös, megfoghatatlan báj áradt belőle; a tisztaság vagy a gyöngédség varázsa.
Amikor egészen a közelünkbe ért, meglepődve láttuk, milyen fiatal még, csaknem gyereklány, s ez a felismerés lázas izgalomba hozott bennünket; Martin azonnal felpattant a padról: - Kisasszony, Vojtech Jasny filmrendező vagyok, és a segítségét kérem.
Kinyújtotta kezét a lány felé, s az, végtelen ámulattal a szemében, megszorította.
Martin fejével rám mutatott, és azt mondta: - Az operatőröm.
- Kalis - nyújtottam a kezem.
A kislány meghajolt.
- Kínos helyzetbe kerültünk - folytatta Martin. - Színteret keresek az új filmemhez, és megbeszéltük az asszisztensünkkel, aki jól ismeri ezt a vidéket, hogy itt találkozunk, de sajnos már legalább egy órája hiába várunk rá. Most azon törjük a fejünket, hogyan igazodjunk el a városban meg a környéken. Kalis elvtárs - élcelődött a rovásomra - egyre csak ezt a vackos német könyvet tanulmányozza, de abból ugyan nem olvassa ki az itteni terep ismeretét.
Martin célzása a könyvre, amelybe eddig éppen miatta jóformán még csak bele se nézhettem, hirtelen felingerelt: - Kár, hogy magát nem érdekli jobban ez a könyv - támadtam rá szemtelenül a rendezőmre. - Ha alapos előtanulmányokat végezne és nem bízna mindent az operatőrökre, akkor a filmjei talán nem volnának olyan felületesek, és nem volna bennük annyi sületlenség... Ne haragudjon - néztem bocsánatkérően a kislányra -, nem akarjuk magácskát szakmai vitákkal terhelni, csak annyit jegyezek meg, hogy történelmi filmet akarunk forgatni, és a téma a csehországi etruszk kultúrát érinti majd...
- Igen - hajolt meg a lány.
- Ezért van velem ez az érdekes könyv, nézze meg. - A kislány valamiféle áhítatos félelemmel vette kezébe a könyvet, és kimondatlan óhajomnak engedelmeskedve könnyedén belelapozott.
- A pcháceki várat keressük, és úgy tudjuk, hogy itt van a környéken - folytattam. - Ugyanis az volt a csehországi etruszk kultúra központja... de hogy jutunk oda?
- Ó, az nincs messze - mondta a kislány, és felragyogott az arca, mert a pcháceki vár fekvésének pontos ismerete egy kicsit megszilárdította biztonságát, amelyet az eddigi meglehetősen zavaros beszélgetés eléggé megingatott.
- Igazán? Magácska ismeri a várat? - kérdezte Martin, nagy megkönnyebbülést színlelve.
- Világos! - mondta a kislány. - Hiszen csak egy órányira van innen.
- Gyalog? - kérdezte Martin.
- Igen, gyalog - mondta a kislány.
- De mi autóval vagyunk - mondtam.
- Nem akar az úttörőnk lenni? - kérdezte Martin, de én nem folytattam a hagyományos viccrituálét, mert a lélektani szemmértékem sokkal jobb a Martinénál, és így megsejtettem, hogy a könnyelmű élcelődés ebben az esetben inkább kárunkra válna, mint hasznunkra, tehát ez idő szerint legjobb fegyverünk csakis az abszolút komolyság lehet.
- Nem akarjuk túlságosan igénybe venni az idejét, kisasszony - mondtam -, de mégis megkérdezem, nem tudna-e ránk szánni egy órácskát és megmutatni nekünk néhány olyan helyet, amit itt látni szeretnénk. Nagyon megkönnyítené a helyzetünket... és mind a ketten végtelenül hálásak lennénk magának.
- De igen - hajolt meg újra a kislány -, szívesen... Csakhogy... - Most vettük észre, hogy a kezében tartott bevásárlóháló alján két fej saláta nyugszik. - Csakhogy előbb haza kell vinnem anyukámnak a salátát; de nem messze lakunk innen, mindjárt vissza tudnék jönni.
- A salátát természetesen idejében és rendben haza kell vinni az anyukájának - mondtam -, mi szívesen várunk.
- Igen. Legkésőbb tíz perc múlva itt leszek - mondta a kislány, még egyszer meghajolt, és nagy buzgalomról tanúskodó léptekkel elsietett.
- Barátom! - mondta Martin és leült.
- Pompás, mi?
- De milyen! Ezért hajlandó vagyok feláldozni mind a két felcsernőt.
Ám eltelt tíz perc, eltelt egy negyedóra, és a lány nem jött.
- Ne félj - vígasztalt Martin -, mindjárt itt lesz. - Ha egyáltalán van a világon valami, ami biztos, akkor ez az. A jelenésünk teljesen valószerű volt, a kislány el volt tőlünk ragadtatva.
Egyetértettem Martinnal, tehát tovább vártunk, annál is inkább, mert percről percre jobban vágyódtunk a gyermeki lányka után. Közben jóval elmúlt az az időpont is, amikor a kordbársony nadrágos lánnyal kellett volna találkoznunk, de egész lényünket annyira lefoglalta a fehér kislány, hogy eszünkbe se jutott elmozdulni a helyünkről.
És az idő múlott.
- Ide hallgass, Martin, én azt hiszem, hogy most már tényleg nem jön el - mondtam végül is.
- Mire magyarázod ezt? Hiszen úgy hitt nekünk, mint valami istenségnek.
- Igen - mondtam -, és éppen ez a baj. Túlságosan hitt nekünk!
- És aztán? Vagy azt akartad, hogy ne higgyen?
- Alighanem jobb lett volna. A túlságos hit a legrosszabb szövetséges. - A gondolat magával ragadott; fecsegni kezdtem: - Amit szóról szóra elhiszel, azt a hiteddel végül is abszurdummá torzítod. Aki igazán híve valaminek, mondjuk valamilyen politikának, az sohase veszi komolyan a politika szofizmáit, hanem csak a szofizmák mögött megbúvó gyakorlati célokat. A politikai frázisok és szofizmák nem arra valók, hogy az ember higgyen bennük; inkább valamiféle hallgatólagos megállapodáson nyugvó közös ürügynek kell tekinteni őket; az ostobák, akik komolyan veszik őket, előbb vagy utóbb ellentmondásokat fedeznek fel bennük, lázadozni kezdenek, és a végén gyalázatos eretnekként, szakadárokként fejezik be életüket. Nem, a túlságos hit sohasem hoz semmi jót; s ez nemcsak a politikai vagy vallási rendszerekre vonatkozik, hanem a mi rendszerünkre is, amellyel azt a kislányt meg akartuk nyerni magunknak.
- Nem értem az okoskodásodat - mondta Martin.
- Pedig egészen érthető: a kislány szemében mi ketten valóban csak komoly, tiszteletreméltó urak voltunk, ő pedig jól nevelt gyerek lévén, aki a villamosban is mindig átadja a helyét az idősebb utasoknak, teljesíteni akarta az óhajunkat.
- De miért nem teljesítette?
- Mert olyan nagyon hitt nekünk. Átadta anyukájának a salátát, és nagy lelkesen beszámolt neki mindenről: a történelmi filmről, a csehországi etruszkokról, és az anyuka...
- Igen, a többi már világos... - szakította félbe Martin, és felállt a padról.
Egyébként a nap már nyugodni készült, és lassan ereszkedett a város tetőire; a levegő kissé lehűlt, és mi szomorúak voltunk. A biztonság kedvéért még lementünk az önkiszolgáló vendéglőhöz, nem vár-e ránk tévedésből a kordbársony nadrágos lány. Nem várt. Megnéztük az óránkat, fél hét volt. Lementünk a kocsihoz, és hirtelen az az érzésünk támadt, hogy kitiltottak bennünket ebből az idegen városból, és megfosztottak örömeitől; ezek után megállapítottuk, hogy nem marad más hátra, mint félrehúzódni autónk exterritoriális területére.
- Ejnye! - szólt rám a kocsiban Martin. - Ne vágj már olyan savanyú képet! Semmi okod rá! Hiszen a fő dolog még előttünk van!
Figyelmeztetni akartam, hogy a fődologra Jirinka römipartija miatt alig egy óránk maradt, de inkább hallgattam.
- Különben is - folytatta Martin -, a napunk már eddig is gazdag volt: regisztráltuk a traplicei lányt, és kontaktáltuk a kordbársony nadrágost; tehát minden itt vár előkészítve, nem kell egyéb, mint még egyszer lejönni!
Nem ellenkeztem. Igen. A regisztrálás és kontaktálás remekül sikerült. Ez tökéletesen rendben volt. De abban a pillanatban átvillant agyamon a gondolat, hogy Martin az elmúlt évben számtalan regisztráláson és kontaktáláson kívül egyetlen értelmes dolgot sem tudott felmutatni.
Ránéztem. A szeme, mint mindig, sóvár fényben égett, és én éreztem, hogy szeretem Martint, s szeretem azt a zászlót is, amely alatt egész életén át menetel: az örökös nővadászat zászlaját.
Aztán eltelt még egy kis idő, és Martin megszólalt:
- Hét óra van.
A kórházhoz hajtottunk, de nem közvetlenül a kapu előtt álltunk meg, hanem elhaladva előtte, mintegy tíz méternyire tőle, úgyhogy a visszapillantó tükörből jól láthattam mindenkit, aki kijön az épületből.
Folyton azon a zászlón járt az eszem. Meg azon, hogy Martin nővadászatában évről évre kisebb szerepet játszanak a nők, és egyre nagyobbat maga a vadászat. Mert ha eleve meddő hajszáról van szó, akkor mindennap tetszés szerinti mennyiségű nőt lehetne űzőbe venni, s ezzel a vadászatot abszolút vadászattá előléptetni. Igen: Martin lassan eljutott az abszolút vadászat stádiumáig.
Már öt percet vártunk. A lányok nem jöttek.
Ez a tény csöppet sem nyugtalanított. Hiszen olyan mindegy volt, hogy eljönnek-e vagy sem. Tegyük fel, hogy eljönnek: hogyan tudnánk a rendelkezésünkre álló rövid egy óra alatt leutazni velük a várostól meglehetősen távol levő víkendházba, ott meghitt hangulatot teremteni, aztán szerelmeskedni velük, és nyolc órakor szépen elbúcsúzni, és kereket oldani? Nem, Martin abban a pillanatban, amikor időbeli lehetőségeinket a nyolc órai limittel korlátok közé szorította, ezt az egész kalandot (mint már annyiszor) ismét az önámító játék síkjára terelte. Igen, ez a helyes kifejezés! Az a sok regisztrálás és kontaktálás nem egyéb önámító játéknál, amelynek segítségével Martin meg akarja őrizni önmaga számára azt a látszatott, hogy az idő múlásával semmi sem változott, hogy az ifjúság imádott komédiája zavartalanul pereg tovább, hogy hajdani ereje töretlen, hogy a nők labirintusa végtelen, és még mindig az ő vadászterülete.
Újabb tíz perc telt el. A kapuban nem mutatkozott senki.
Martin megdühödött, és csaknem kiabálva közölte velem elhatározását:
- Még öt percet adok nekik! Tovább nem várok!
Martin már régen nem fiatal, folytattam elmélkedéseimet. És alapjában véve hűségesen szereti a feleségét. Házasélete a lehető legzavartalanabb. Ez a valóság. És íme: a valóság fölött (és egyszersmind vele párhuzamosan) a meghatóan ártatlan önámítás síkján tovább folyik Martin ifjúsága, ez a merő játékká alakult nyugtalan, vidám, kóbor ifjúság, amely már nem tudja átlépni játéktere taccsvonalát, nem tudja telibe találni az életet, nem tud megfogható valósággá realizálódni.
Jól van, mondtam magamban. Martin az öncsalás rabja, de én? Én? Miért segédkezem neki ebben a nevetséges játékban? Miért színészkedem vele együtt, amikor tudom, hogy ámítás az egész? Hát nem vagyok még Martinnál is nevetségesebb? Miért viselkedjek most úgy, mint valami szerelmi kaland előtt, amikor tudom, hogy legföljebb egy teljesen céltalan óra vár rám idegen, számomra közömbös lányok társaságában?
Ebben a pillanatban a tükör síkján megjelent a kórházkapuból kilépő két lány. Arcukról messziről világított a púder meg a rúzs, feltűnően elegánsak voltak, késésük nyilván gondosan kicsinosított külsejükkel függött össze. Körülnéztek és elindultak a kocsink felé.
- Nincs mit tenni, Martin - mondtam letagadva a lányokat. - A negyedóra letelt. Indulunk. - És ráléptem a gázra.
Elhagytuk B. utolsó házacskáit, és kifutottunk a lankás, parányi erdőkkel borított tájra; a fák koronáit akkor érte el a hanyatló napkorong.
Hallgattunk.
Iskarioti Júdásra gondoltam, akiről egy szellemes író azt mondta, hogy azért árulta el Jézust, mert fenntartás nélkül hitt benne; nem győzte kivárni a csodát, mellyel Jézus valamennyi zsidó előtt kinyilatkoztatta volna isteni hatalmát, tehát kiadta a pribékeknek, hogy végre tettre bírja; elárulta, mert siettetni akarta győzelmét!
Jaj mondtam magamban, én nem ilyen fennkölt szándékkal árultam el Martint; ellenkezőleg, azért árultam el, mert megszűntem hinni benne (és szoknyavadász voltának isteni hatalmában); gyalázatos keveréke vagyok Iskarioti Júdásnak és Tamásnak, akit "hitetlennek" neveztek. Éreztem, hogy bűntudatommal együtt növekszik Martin iránti szeretetem, és örök vadászatának zászlaja (mely szünet nélkül hallhatóan lobogott fölöttünk) könnyekig meghatott. Súlyos szemrehányásokat tettem magamnak elhamarkodott tettemért.
Vajon engem nem vonz-e mágnesként valami erő, hogy hiábavaló kirándulásokat tegyek a múltba, a kötetlenség és tévelygés, a válogatás és keresés, a felelőtlenség és szabad választás korába? Vajon és könnyebben tudok-e majd búcsút mondani azoknak a gesztusoknak, amelyek az ifjúságot jelentik számomra? Vajon az én számomra marad-e egyéb lehetőség, mint hogy legalább utánozzam őket, és eme oktalan tevékenységem számára biztonságos kuckót találjak okos életemben?
Mit számít, hogy mindez meddő játék csupán? És mit számít, hogy ezt tudom? Vajon abbahagyom-e a játékot csak azért, mert meddő?
Tudtam, hogy nem hagyom abba; tudtam, hogy nemsokára megint kocsiba ülünk, és magunk mögött hagyva Prágát, leszólítgatjuk az utunkba kerülő lányokat, és újabb bohóságokat agyalunk ki.
S én mindamellett mélységesen meghasonlott, kétkedő és tétova lény maradok, míg Martin, a mitológiai hősökhöz hasonlóan, végig megtartja belső töretlenségét, s nagy metafizikai harcot vív majd az idővel és az életünket görnyesztő átkozottul szűk korlátokkal.
Mellettem ült és lassan ocsúdott rosszkedvéből.
- Ide hallgass - mondta -, igazán olyan klasszikus ez a te medikád?
- Mondtam már, hogy Jirina színvonalán van.
Martin tovább kérdezősködött. Kénytelen voltam újból lefesteni a medikát.
Később megkérdezte: - Nem adhatnád át nekem egy idő múlva?
Valószerű feleletre törekedtem: - Elég nehéz lesz. Azt hiszem zavarná, hogy a barátom vagy. Szilárd elvei vannak...
- Szilárd elvei vannak... - mondta Martin szomorúan, és látszott rajta, hogy bántja a dolog.
Nem akartam kínozni.
- Hacsak el nem titkolom előtte, hogy ismerlek - mondtam. - Elvégre nyugodtan másvalakinek adhatod ki magad.
- Nagyszerű! Mondjuk Jasnynak, mint ma.
- Fütyül a filmesekre. Inkább a sportolókat szereti.
- Ezen nem múlik - mondta Martin -, mindent meg lehet bulizni. - Pár perc múlva már szenvedélyesen vitáztunk. A terv percről percre világosabban rajzolódott ki szemünk előtt, s nemsokára gyönyörű, érett, fényesre csiszolt almaként tündökölt a leszálló alkonyatban.
Engedjék meg, hogy ezt az almát némi pátosszal az örök vágyakozás aranyalmájának nevezzem.